• кухни Днепропетровск
  • мягкая мебель Днепропетровск
  • шкафы купе Днепропетровск
  • спальни Днепропетровск
  • детская мебель Днепропетровск

  • Gyönyörű kisfiúnk megszületése
    2007. június 12. kedd, 00:00

    Kórházban, de - majdnem - háborítatlanul

    Természetesen, természetesen szerettem volna szülni, azonban a körülményeket illetően, hogy otthon vagy kórházban, sokáig bizonytalan voltam. Amiben viszont az elejétől kezdve nem volt számomra kétely, az az volt, hogy dúlás szülést szeretnék.

    Először is azért, mert a szülés nem csak, sőt elsősorban nem testi szinten zajlik, így biztos oltam abban, hogy szükségem lesz lelki segítőre, támaszra, egy olyan sorstársra, aki együtt tud majd érezni velem, tudni fogja min megyek keresztül, és biztatni is tud, hogy amit érzek, átélek, az teljesen normális, természetes. Ezt az élményt nyilván csak egy nő, pontosabban egy anya tudja megadni, aki már korábban átesett a szülés folyamatán, már túl van ezen a tapasztaláson.
    Másrészről az sem lehet véletlen, hogy az idők folyamán visszatekintve, látható, hogy a szülés női szentség, férfiak kizárásával zajlott a régi időkben, nők együtt birtokolták ezt a titkot és segítették át egymást ezen a beavatáson. Így a férjem közvetlen jelenlétét sem igényeltem, de azt igen, hogy a kibújás pillanatát követően már ő is velünk legyen. Végül a "hivatalos" személyekről is döntenem kellett, és ahogy már föntebb is említettem, nem éppen öntudatos, határozott kismamaként - talán kényelmességből, talán biztonság utáni, megfelelési vágyból, talán a "normálishoz" való illeszkedésből - a kórházat választottam. S benne egy olyan orvost, aki hírből kifejezetten ideálisnak tűnt, aki számára a háborítatlan szülés elfogadható dolog, s akivel előre egyeztetni lehetett, mit és hogyan is szeretnék majd, hogy minél természetesebb módon jöhessen világra a kisbabám.

    A nagy nap azonban nem jött el túl könnyen. Kilenc nappal maradt bent tovább a kisfiam a megszokott, meleg, puha, de bizonyára már szűkös "odújában". A végére már olyan hihetetlennek éreztem, hogy nem is olyan soká, de velem is meg fog történni a csoda, a születés nagy jelenete. Az még rendben volt, hogy megfogant, hogy bennem nőtt, sőt kinőtt már engem, de hogy ki fog bújni belőlem, az már valahogy olyan nagyon távolinak, misztikusnak tűnt. Hogy ez velünk is megeshet? Mert hogy mással, az csak természetes, de hogy velünk is, na ne! Pont, mint a halálhoz, hasonló volt a viszonyulásom. Persze, tudom, hogy egyszer én is meg fogok halni, mint mindenki más, de nem tudom elképzelni, felfogni, vagy leginkább elhinni, hogy majd egyszer én is sorra következem.

    Aztán mégiscsak megérett a mi időnk is a kettéválásra. Szerencsére semmilyen orvosi beavatkozásra nem került sor, mindössze enyhébb megindító bábapraktikákkal próbálkoztam otthon, de alapvetően magától indult el a folyamat. A nyákdugó kedden ment el, szerda reggeltől pedig menstruációs jellegű fájások jelentkeztek, nem túl erősek, nem is szabályosak, nem is olyanok, amelyekről azt gondoltam, hogy na ezek lesznek azok... Nyilván a lekicsinylő hozzállásom annak volt köszönhető, hogy akkorra már annyira ki voltam fáradva a hetek óta "mindenórásnak" megélt állapotomtól, hogy nem is mertem remélni. Erikát, a dúlámat mindenesetre tájékoztattam a fejleményekről, és ő próbálta kérdéseivel visszatükrözni az állapotomat, illetve újra ellátott azokkal az információkkal, amelyek alapján megítélhető, mikor is célszerű beindulni a kórházba.

    A fájások nem szűntek, sőt, nem meglepő módon erősödtek. Olyannyira, hogy amikor munkából hazaért a férjem, és elkezdte mérni is a gyakoriságukat, már 5 percenként jelentkeztek. De ekkor én még mindig olyan tamáskodó voltam, ugyanis az erősségük számomra megtévesztő módon viszonylag enyhének volt mondható. A kórházba viszont nem szerettem volna sem túl korán, sem túl későn beérni, így nem csak a kisfiam, hanem a döntés súlya is rám nehezedett. Végül éjfél körül mégis rászántam magam a beindulásra, mert fájások tényleg voltak, nem képzelődtem, erről órákon át szerezhettem tanúbizonyságot.

    A fogadtatás a kórházban nem volt barátságos, sőt, úgy is mondhatnám egyáltalán nem volt az. Az ügyeletes szülésznő vizsgált meg, lévén ügyeletes orvos épp nem volt az osztályon, aki sajnálatos módon nem vette túl jó néven, hogy megzavartuk az addig nyugodtnak ígérkező műszakját. Szakmai szempontokat figyelembe véve burokrepesztést helyezett kilátásba, amit én próbáltam megkérdőjelezni a természetes szülés zászlaja alatt, de határozottsága miatt gyorsan visszavonulót fújtam, beleegyeztem. Szerencsére azonban törést nem okozott a beavatkozás, a fájások nem kezdtek el hirtelen erősödni.

    Aztán még mindenféle papírok aláírása körül is akadtak nézeteltéréseink, szóval összességében elmondhatom hogy feszült volt a légkör. Márpedig így nem igazán akartam szülni. Erika érkezése oldotta meg a helyzetet, akinek személye védőbástyaként állt közém és a szülésznő közé. Úgyhogy a továbbiakban nem kellett efféle zavarelhárításra pazarolnom értékes energiáimat.

    A vajúdással nagyon szépen haladtam. Leginkább magamba fordulva, a légzésemre koncentrálva, abba kapaszkodva próbáltam ráfeküdni a fájások hullámaira, amik folyamatosan, megfelelő ritmusban erősödtek. Gyakorlatilag ketten voltunk Erikával a mécsesekkel, halk zenével szentéllyé varázsolt szülőszobában, a szülésznő, illetve később a közben megérkező szülészorvosom csak óránként jött megvizsgálni. Erika leste minden rezdülésem, próbálta kikutatni, mikor mire lenne szükségem, biztató szavakra, hallgatásra, masszírozásra, borogatásra vagy homeopátiás bogyókra... stb. Nem lehet egyszerű ez a fajta odafigyelés a másik emberre, nem is jellemző a mai világunkra, hálásan elmondhatom, neki ez elég jól ment.

    Magamban reggel 6 órára időzítettem a kitolást, úgy gondoltam, akkorra történnie kell valaminek, addig bírom erővel. Közben mintha lelassultak volna a fájások, így az orvosom oxitocint javasolt. Ezt azonban határozottan visszautasítottam, amit igen jól tettem, ugyanis némi járkálás, állva faltámasztást követően újra felerősödtek. Végül jött egy olyan erős, ami ledöntött a lábamról. Utólag egyértelmű, hogy az már tolófájás volt, de akkor azért nem gondoltam erre, mert azt teljesen másmilyennek képzeltem el. Azt hittem, hogy jellegében egyértelműen megkülönböztethetők lesznek a tolófájások az addigi kontrakcióktól és azok majd szinte maguktól kiviszik a babát, nekem "csak" szépen rá kell segítenem a tolónyomással, a ritmusuknak megfelelő ütemben.

    Azonban ennél sajnos komplikáltabban alakult a helyzet. A már említett megrengető fájás után közvetlenül jött a soron következő vizsgálat, ahol már a méhszájam teljesen eltűnt, zöld lámpát adva a kisbabámnak, így kiáltotta is az orvos, hogy most nyomjak! Igen ám, de annyira erős volt az a fájdalom, hogy tolás nélkül is elviselhetetlennek tűnt, nemhogy még ha ráerősítek... Így mindenféle önkontroll nélkül pattantam le az ágyról és közöltem, hogy ez így nem fog menni. Jó - reagált ő -, de akkor hogyan szeretném?

    Négykézláb kezdtem el próbálkozni, de néhány sikertelen kísérlet után közölte az orvosom, hogy ez meg szerinte nem fog így menni, úgyhogy marad a háton verzió, higgyem el, majd úgy jó lesz. Közben még elmagyarázta, miért ne kiabáljak, illetve mi a helyes légzéstechnika. Mégiscsak hátra kerültem tehát, körülöttem a személyzet állt, tartották a lábam, jobbról pedig Erika fogta a kezem, és próbálta eljuttatni hozzám segítő szavait. Azonban nem sikerült háton sem előrébb jutnunk. A tolófájások erőssége lényegesen lecsökkent, én pedig nem tudtam hatékonyan tolni, mert elszivárgott az energia belőlem, mint egy lyukas zsákból, és mire leért volna, már nem maradt belőle semmi.

    S mindez azért, mert egyrészt nem volt jó a légzéstechnikám, másrészt pedig a gravitáció sem volt velünk többé. Szörnyen kiábrándító volt, ahogy ott feküdtem, lábaim görcsben, s hiába erőlködtem, éreztem az erő egyre inkább hagy el, és hiába minden erőfeszítésemnek, nem tudtam befolyással lenni a dolgokra. Pedig a baba feje már ott volt, olyannyira hogy tükörrel én is láttam a kis hajas buksiját, de mégsem ment. Ekkor, kb. fél órás kitolási szak után lett bekötve a rettegett oxitocin, mondván, ha nem egyezek bele, a babának baja eshet. Mit tehettem? Engedtem, természetesen.

    A baba egyből ki is bújt, majd a lepény is követte szinte azonnal. Gyönyörű kisfiúnk reggel 7 óra 15 perckor, 3190 grammal, 54 centivel látta meg a napvilágot. Amikor a férjem belépett az ajtón tekintetünk egymásba kapaszkodott, majd a kisfiúnkat ölelte körül a két szempár. Ő pedig hősiesen érkezett meg hozzánk, nem sírt, csak nyöszörgött kissé, átadva magát a szülésznők rutinos mozdulatainak. A szokásos mérést, öltöztetést követően, melyre a férjem is elkísérte, már szuszogott is a mellkasomon, majd Erika segítségével megpróbáltuk a cicizést is. Csodálatos érzés volt karjaimban tartani a kis drágát, érezni melegét, óvni - immáron kívülről - törékeny kis testét. Ugyanakkor rendkívül ki voltam merülve, mondhatni üresedve, kellett egy kis idő, amíg az újdonsült anyai érzések feltöltöttek. Majd gyorsan magunkra is hagytak bennünket, újra együtt volt kis családunk és még Erika is velünk maradt egy jó ideig, hogy segítsen bennünket "első lépteinkben".

    L.V.

     

    Keresés

    Dúlakereső

    Számláló

    mod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_counter
    mod_vvisit_counterMa70
    mod_vvisit_counterTegnap138
    mod_vvisit_counterEzen a héten344
    mod_vvisit_counterMúlt héten1826
    mod_vvisit_counterEbben a hónapban4209
    mod_vvisit_counterElőző hónapban2624
    mod_vvisit_counter2011.03.22. óta:529131
    Visitors Counter



  • стена плача молитва
  • стена плача передать записку