Csak természetesen...

Az anyaföld ereje és energiája

A 32. héttől folyamatosan készen álltam. Jósló fájások, vagy igaziak? De a melegvíz az otthoni ismerős kádban mindig eloszlatta a viharfelhőket. És lassan nem indultunk minden estének úgy neki, hogy táska, kulcs az előszobában, mi meg alvás helyett riadtan figyeljük a jeleket, hogy talán ma. Vagy mégse? Végre elhittük, hogy a várandósságot nem véletlenül szokás negyven héttel számolni.

 

Úgyhogy július huszonnegyedikén a lábujjaim között kis vattapárnácskákkal vártam haza a páromat. (Hátra volt még a kiírásig két teljes nap.) Barátnőm kilakkozta a körmeimet, tekintettel az aznap esedékes kimenőre. Tudtam, hogy meggyvörös színében legfeljebb valami speciális tükör segítségével gyönyörködhetnék, de mégis, egy évben csak egyszer van az embernek házassági évfordulója. Aztán felálltam, hogy vízbe tegyem a hőségtől kornyadozó, de mégis gyönyörű rózsacsokrot, és úgy is maradtam, meredtem a férjemre, és álltam egy kisebb tó közepén. Magzatvíz. Hát elkezdődött. 

Felhívtam a bábát, aki a várandósságot kísérte, és a tanácsára komótosan elindultunk a születésház felé. Beáta megvizsgált, megállapította, hogy a fej tamponálja a burkot, mindenféle homeopátiás golyókat adott, meg legvégső esetre a hírhedt ricinuskoktél kellékeit is, mert persze ma semmilyen fájástevékenység nem regisztrálható. Ha reggelig nem történik semmi, holnap reggel fél nyolckor kell újra jelentkeznünk. Akkor talán ad egy kúpot, ami segít elindítani a folyamatot. Indítás. Ettől a szótól valami összeugrik bennem. Így kezdődött az első szülésem, és nem kellemes az emlék. Elmorzsolok néhány könnycseppet, és újra elmondom, hogy de én természetes szülést szeretnék. A bába vígasztal, nyugtat, simogat, és biztosít arról, hogy szerinte semmi szükség nem lesz külső segítségre. Mikor már nem is hüppögök, a férjem kézenfog, és elsétálunk a közeli pizzériába. Fejedelmi vacsorát terveztünk a közeli város legelegánsabb éttermében, de most örülünk, ha legyűrünk egy tál spagettit közös erővel. Még szerencse, hogy Péter, a hatéves nagyfiúnk a tervezett kimenő miatt a nagyszülőknél tölti az éjszakát.

Éjfél van, mikor érzem, hogy történik valami. Az összehúzódások rendszertelenül jönnek 5-10 perces szünetekkel, és nem is erősek. Aztán három körül már három percenként, és rendszeresen, és határozottan erősnek érzem őket. (Érdekes, így visszatekintve talán inkább fájásocskának nevezném őket). Párom alszik, és nem akarom zavarni, hát Zitával (ő festette a körmeimet, és ő lesz a babácska keresztanyja) gyakorlom a légzéstechnikát. Remek. Ezzel eltelik újabb másfél óra, de addigra elfog a nyugtalanság.

Annak idején alighogy a hasam látható méreteket öltött, úton-útfélen hallgathattam a jó tanácsokat, és mindenki biztosított arról, még a szomszéd postás is, hogy a második az gyorsabban jön. Négy tájban felverem hát Életem Értelmét, és elindulunk. Beáta a hajnali óra ellenére csinos, mosolygós és jólfésült. Megvizsgál, három és fél ujjnyi tágulást regisztrál. Végre kipróbálhatom a születésház fürdőkádját. Hónapok óta vetem a vágyódó pillantásaimat felé, otthon csak zuhanyunk van. A melegvíz nagyon kellemes, sokkal könnyebb elviselni az egyre durvábbá váló fájásokat. De, bár mindig vízben akartam szülni, egyre biztosabb vagyok abban, hogy földet szeretnék érezni a talpam alatt. Barátnőm ledől a szobánk előtti télikertben aludni, mi meg férjemmel sétálunk az ébredező kertben.

Fél hét tájban már teljes erejével ragyog a nap, itt az ideje a következő vizsgálatnak. Kicsit elkeseredem, mert nekem gyors második szülést ígértek, és a méhszáj még mindig csak bő négy ujjnyi. Szépen, szépen kérem, hadd menjek újra a kádba. Kívánságom teljesül, újra jobb a közérzetem, a fájások alatt egy mászókötélen lógok. Ettől úgy érzem, én is segítek, valahogy jobban tudom az erőmet egyetlen helyre koncentrálni. Beáta mellettem van, masszírozza a derekamat mindenféle olajokkal, és folyamatosan itat. Víz belőlem, víz alattam... Úgy látszik - bár július van - ennek a történetnek vízöntő a csillagjegye. Fáradok, és két fájás közt el is szunyókálok. Beátának ez most már túl lazának tűnik, és kiparancsol a kádból. Kilenc óra van, és a méhszáj öt ujjnyi, de peremes. A fejecske is túl magasan. A fájások alatt Beáta most a méhszájat masszírozza, készít nekem egy újabb homeopátiás koktélt, és kiküld a kertbe. Vánszorgásomat nem nevezném sétának, és már nem jut el a tudatomig, hogy verőfényes nyári nap van. Meglátok egy rózsabokrot tele bimbóval és virággal, és remélem pont így nyílik végre lánykámnak az aranykapu. Férjem tart, támogat és bátorít. Van, hogy már feladnám, és kiszállnék, de ő nem enged.

Még mindig semmi. Nem akarok oxitocint, ezért ideje kicsit tornáznom. Nem akarok feküdni, nem akarok mozogni, de megadom magam. Ami ez után történik, annak csak beceneve a gimnasztika. Valami sajátos masszázsból és gyógytornából álló gyakorlatsor, közben különösen kövér kígyónőnek érzem magam, és ha ki tudnám még nyitni a szemem, nyilván láthatnám is, meggyszínben pompázó lábkörmeimet. De inkább nem nézegetek, átengedem magam a történéseknek. És nem hiába, mert a fej végre a helyére kerül. Tizenegykor Beáta zöld utat jelez. De nem enged vissza a kádba, inkább rábeszél a szülőszékre. Nem igazán erősek a fájások. Na ja! Kívülről lehet, hogy igaza van, de ülne itt ő... És hosszasan vitatkozunk: "Én ezt nem bírom tovább!" "Dehogynem, ügyes vagy!" "Képtelen vagyok rá!" "Megcsinálod, mert jó vagy!"" Közben újra a lelógó kötélbe kapaszkodom. És ekkor megérkezik az én nagyfiam. Szerencsére nem látta az anyját magán kívül, nem látta sírva, mindent feladva, de épp látja, ahogy a kishúga megpillantja a világot. Beáta előttem térdel, és a lábaimhoz tesz egy aprócska csomagot. Nem vagyok magamnál. A babát bámulom, meg Beátát, századszor is megköszönöm, hogy velem volt, és bátorított. Hogy átélhettem a csodát. Liza közben szuszmog, tágra nyitja babaszemét, és akkor végre érte nyúlok. Még sokáig csodáljuk őt apjával és bátyjával, immár a szülőszoba kényelmes franciaágyán.

Aztán engem a szülészorvos, Lizát a gyerekorvos minősíti tökéletesnek, és fél ötkor egy kiadós zuhany után hazaindulunk. Azt hiszem örökké honvágyam lesz, és sosem felejtem el a születésházat, a szobánkat, a kertet a rózsákkal. Beáta nem emlék, ő látogat a következő hetekben, hónapokban, és én is bármikor felkereshetem. Becsukódik mögöttünk az óriás vaskapu.

Miért éppen születésházban?

Biztos voltam benne, hogy mást szeretnék. Jobbat magamnak, és jobbat a babámnak. Nem akartam kórházba menni. Nem voltam beteg, sőt! Erős és egészséges voltam, és szoros egységben éltem a hasamban gömbölyödő szintén hibátlan Lizával. Tudtam, hogy találkozásunk csak tökéletes, csak természetes lehet.

Nem akartam a szülés után szomorú, vagy frusztrált lenni. Az első alkalommal mindezt nagyon keservesen megtapasztaltam, pedig nem történt semmi különös, mindennapos volt Péter születése a kórházi gyakorlatban.

Nem akartam, hogy mások döntsenek rólam, ráadásul a fejem felett megbeszélve, hogy mi lesz nekem 'a' jó. Jelen akartam lenni teljes valómban, és akartam, hogy szeretettel és kedvesen beszéljenek hozzám és velem. És nem akartam, hogy valaki rámripakodjon a fájás közben, hogy ne kiabáljak.

Nem akartam óriási, hátára fektetett bogárként küzdeni órákon át, hallgatva az infúzió egyenletes csepegését. Érezni és hasznosítani akartam az anyaföld energiáját, és erejét. A szülőszék szerintem a legjobb találmány. Nem sajnáltam az időt, és alaposan körülnéztem, mielőtt erre a szülőotthonra rátaláltam.

Itt elsősorban természetes szerekkel, homeopátiával és akupunktúrával segítenek, ha egyáltalán valakinek szüksége van külső segítségre.

Lejegyezte Sárkány Zsófia

partnerek