Hajnalban Misi...

...mégis műtét?

Hajnalban, mikor még mindenki szuszog, hosszú idő után újra végignéztem, végigéltem Misi születését, azt az éjszakát és délelőttöt, a vajúdást és azt, hogy újra megígérik, mint előtte két éve, hogy nem lesz műtét és hogy megint nem lett igazuk. Kanyarodjunk vissza a két évvel ezelőtti éjszakához.

 

Két hete költöztünk ebbe a nagy, tágas lakásba és tegnap este az utolsó dobozt is kipakoltam, és még rend is lett valamennyire. Apa a torkát fájlalta, influenzára gyanakodott, délben gyógyító húslevest főztem, jó nagy fazékkal és kapott gyömbéres-szegfűszeges teát is.

Éjszaka már nem aludtam, de csak hajnal felé, mikor végre sikerült könnyíteni a "hascsikaráson", kezdtem érezni, hogy ez a derékfájás jelent valamit. Mire kivilágosodott, szépen felerősödtek a fájások, és egyre gyakrabban kellett letérdelnem, egyre intenzívebb hullámok követték egymást.
Hívtam Zsuzsit, a dúlámat, mondta, hogy még maradjak, ha úgy érzem. Hívtam az orvosomat is.

Hajmosás még rendben, de szárítani már nem sikerült. Közben felébredt a család, a 2 évesem minden fájásnál ott térdel velem és néz a nagy szemeivel.

Télvíz, félig vizes hajjal vajúdok egy hatalmas autó hátsó ülésén. Ahhoz ugyan nem elég nagy, hogy a számomra kényelmes testhelyzetet vegyem fel, és igyekszem diszkréten ellihegni a fájásokat: fiatal srác a sofőr.

Megérkezünk. Jó jel, hogy egyedül az alternatív szoba szabad. Zsuzsi már vár. Papírjaim sehol, Apukával lemaradt, nem is értem, minek a szüléshez papír. Beterelnek a ctg-szobába, ahol azonnal egy fotelba borulok. A békésen cétégéző kismamáktól elnézést kérek a fájás végén, és kivonulok, ugye nem gondolják komolyan, hogy 3 perces intenzív fájásokkal fogok itt üldögélni? Az engem kísérő szülésznő is hamar belátja ezt, beterel egy vizsgálóba, 4 ujjnyi. Mehetek Zsuzsihoz, közben mégegyszer a papírokkal zaklatnak, amik hamarosan meg is érkeznek. Ekkor reggel 8-9 óra lehet.

Az elmaradt ctg-t itt a franciaágyon póbáljuk bepótolni, félsikerrel. Az előírt 20 percből 13 percig sikerül magamon tartani az övet, csúszkál ide-oda és a fájások sűrűsödnek. Érzem és örülök, hogy a testem ilyen jól tud mindent, leginkább térdre borulva a keresztcsontomon forró borogatással viselem a legjobban a hullámokat. Egy hatalmas zenekar erőtelejs muzsikáját hallom: fanfárokat, hangosan, forte-fortissimo.

Közben Zsuzsi vesz védelmébe a szülésznő szemrehányása miatt, ami a félbeszakadt ctg-t illeti. Próbáltuk, le-lecsúszott. És egyébként is, szülni szeretnék, miért kell megint magyarázkodni?

És megérkezik... Nem, sajnos nem a doktorNŐ, hanem az ügyeletes doktor ÚR.

Nehezen, de végül belegyezem egy vizsgálatba, nagyon jól haladunk, az ítélet: burokrepesztés. Kérem, hogy szeretném, ha a saját orvosom végezné el ezt, mindjárt itt lesz. Kérdez még párat, főleg az előző szülésről, de nem sok kedvem van most beszélgetni.

Doktor ÚR el, pár perc béke, majd ajtó kivágódik, megint Ő. Burokrepesztés vagy császár? - hangzik minden bevezető nélkül. Nézek Zsuzsira, Zsuzsi vissza rám. A döntés az enyém. Nem, nem az enyém. Pedig két fájás között le is írhatom, hogy szeretném, ha a saját orvosom végezze el, aki mindjárt megérkezik. Kérdéseinket elnyomja az: "így nem tudom garantálni a gyermek biztonságát, megengedi vagy vigyük a műtőbe?"

Megengedem.

Felém térdel, szorítom Zsuzsi kezét, erőszakosan, sokáig "repeszt"", a végén már kiabálok vele, hogy elég lesz, hagyja abba.

Doktror Úr el. Ott maradunk, a csendben csak egy hamis hegedűt hallok, felülök, könnyesen, remegve. "Ez nem normális, ez egy állat". Zsuzsi nyugtat és szépen lassan megint jön egy fájás, gyenge, erőtlen, mintha bocsánatot kérve kopogtatna, figyelmeztet, hogy szülünk. A hamis hegedűhöz becsatlakozik a többi hangszer, erőlködve-erősödnek, lassan megint van ritmusa a hullámoknak.
Egyébként tiszta magzatvíz csöpög.

Végre megjelenik doktorNő is. Megnyugodnánk, de kint már tájékoztatták a "helyzetről", így kérdőre von minket. Szülni szeretnék, nem magyarázkodni.

DoktorNő el, majd újra vissza. Most már mint nyugtató, biztató, erőt adó. Szédülök, hányingerem van, Zsuzsi szerint ezek biztató jelek. Szerintem kellemetlenek. Kicsit lógok a bordásfalon, sehogyan sem jó, a fájások bár gyengébbek, de egybe érnek.

Lassan szülhetnénk, de a méhszáj pereme még nem tűnt el, ítélet: jobbra fekve két fájás, balra fekve két fájás, mindez kétszer. Ezt már csak tűröm. A szülésznő először empatikus, számol velem. Nem érzek erős tolófájást, kicsit feszít a farokcsont táján. A baba feje még magasan van.

Előkészítenek a szülés utolsó(?) szakaszához, 11 óra van. Félig döntve szülhetek, kitámasztva párnákkal a lapos ágyon, így a heget kevéssé terheljük. Jönnek a fájások, próbálunk nyomni. Többedikre már szabályosan. Biztatnak, a baba feje lassan megy lejjebb, nagyon lassan. A legtöbb nyomásnál inkább nem megy. Kérik énekeljek, kérik beszéljek hozzá. Kimegyünk pisilni, csapzottan vánszorgok, a félhomályban ahogy leggugolok jön egy erős fájás, Zsuzsi reménykedik, én is. Vissza.

Telik az idő. A baba két világ határán, már nincs benn és még nincs kint. Pár centire a világtól. És nem tudok segíteni neki. Fáradok. Másfél óra telt el mióta "nyomunk". Infúziót hoznak. Nem tiltakozom. Sűrűbb fájások, sűrűbben nyomunk. Nem mozdul.

Átmegyünk... Nem. Átvisznek a szomszéd szülőszobába, a baba lent a lábam közt.

Szülőszék, hanyatt döntve fekszem. A fejemben már néma csönd.

Ítélet: vákuumos befejezés.

DoktorNő: Betti, ehhez két orvos kell.

Így megjelenik doktorÚr is.

A csönd helyére az aggódás surran, majd nyomban a pánik: Ne, kérem, ne bántsák, inkább műtét, de a babát ne bántsák! Miért nem jött lejjebb? Nehogy baja legyen!

DoktorNő: Rendben van Betti, megműtöm.

DoktorÚr: Én megmondtam az elején. Ha úgy akarja, altassák, majd hangos ajtócsapással távozik.

Leveszik az infúziót, a fájások minden értelmük elvesztik, csak egy embert látok tisztán, egy fiatal üde lányt, szülésznőtanonc lehet, balra áll, rezzenéstelen arccal néz el mellettem.

Még 10 percig fáj és aggódom. Zsuzsi kezébe kapaszkodok.
Majd betakarnak, letolnak, átemelnek, lekötnek, megböknek, nyugtatnak.

Felsír, odahozzák az arcomhoz, én is sírok. Ráncos kisember, szemeiben a végtelen bölcs tudás.

20 perc múlva találkozzunk. Végre. Halkan megszólal egy hárfa, hat óra békesség, hat óra szopizás, összebújás. Zsuzsi ott maradt, végig, késő estig. Köszönöm Neki, köszönjük.

Epilógus: Misi fekete hajasbabaként született. Otthon pár nap múlva vettem észre azt a tucatnyi hosszanti vágást a fején, amelyeket a 6 hetes kontrollon a doktorNőnek is még megtudtam mutatni. Burokrepesztéskor vágták meg. Sokára gyógyult be...


Horváth Bernadett

partnerek