Lilla baba megérkezett közénk

Miért, miért, miért?!


Mivel a fiam a farfekvése miatt császármetszéssel jött a világra, elhatároztam, hogy a második babát szeretném hagyományos módon megszülni - ha lehet. A doktornőm maximálisan támogatott, én pedig örömtáncot lejtettem, amikor megtudtam, hogy kislányunk "befordult", tehát elvileg nincs akadálya az általam oly nagyon áhított szülési módnak.

 

Azon a vasárnap töltöttük a 37. hetet. Rettentő kánikulában próbáltuk az utolsó simításokat elvégezni a gyerekszobán. Az egész házban totál káosz uralkodott, még át is futott az agyamon, hogy az összepakolt táskát is nehéz lenne megtalálni, ha indulni kéne a kórházba.

Egyébként már szombaton felfigyeltem néha egy-egy szúró fájdalomra a hasamban, de mivel kicsit felfáztam, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. Elhatároztam viszont, hogy hétfőn felhívom a doktornőmet, ha a helyzet nem változik. Vasárnap egész nap éreztem ezeket a szúrásokat, amik éjfélre 10 perces összehúzódásokká váltak és kb. 1 percig tartottak. No, gondoltam, ennek a fele se tréfa, reggel indulni kell a kórházba. Bár tudtam, hogy nagy szükségem volna alvásra, sajnos az izgalom és a kontrakciók miatt alig hunytam le a szemem.

Aztán reggel, annak rendje és módja szerint, telefonáltam a szülészetre és felhívtam a doktornőmet is, aki aznap még szabadságát töltötte, de már a városban volt. Hitetlenkedve fogadta a hírt, mondván, hogy valószínű ezek még csak jóslófájások, hiszen nincs itt az idő. Sajnos az a bizonyos hétfői nap eme hitetlenkedés jegyében telt el, csak a "dúlám" (=asszonytársi segítőm), Zsuzsi hitte el, hogy a baba már elindult. Még a párom is kérdőn nézett rám olykor és azzal "vádolt", hogy már nagyon meg akarom szülni a gyermekünket. Csak az tudja igazán, mit jelent egy ilyen mondat, aki átélte. Itthon maradt a hatalmas felfordulás, egyáltalán nem akartam még akkor kórházba menni, hiszen egy csomó dolgot kellett volna intéznem. Úgy "terveztem", hogy augusztus első hétvégéje körül lenne jó szülni, vagyis még lett volna egy hét. No comment... Ember tervez... ugyebár.

Az, hogy behívjak egy dúlát magamhoz a szülőszobára, már egy ideje foglalkoztatott. Hallomásból tudtam, hogy nagyjából mennyi ideje és energiája van a kórházi személyzetnek egy-egy kismamára, ezért jobbnak láttam "bebiztosítani" magam. Az itthonszülést még nem mertem volna vállalni, annak dacára, hogy dúlám már közreműködött addigra néhány ilyennél is. Zsuzsi a szomszéd városban élt és kb. két hónappal a szülés előtt beszéltük meg, hogy mellettem lesz a nagy eseménynél. Nem sok időnk maradt egymásra hangolódni, kicsit féltem is, hogy mi lesz a kórházban. De aggodalmam alaptalannak bizonyult. Ma, 5 hónappal a történtek után is biztos vagyok benne, hogy életem egyik legjobb döntése volt. Zsuzsi nagyon sokat segített, lelkileg és fizikailag egyaránt. Természetesen a baba apukája is velünk volt, de ő egész másfajta segítséget jelentett.

Szóval, hogy nagyjából maradjunk az időrendnél, Zsuzsi megérkezett úgy 9 körül, aztán megreggeliztünk és 10 körül indultunk a kórházba. A másfél éves fiamat még "leadtuk"" a sógornőméknél, a kórházi hétre ők vállalták, hogy vigyáznak rá. Útközben a legfontosabb érintetteket Béla már értesítette, ami engem egy kicsit zavart, nem tudom megmagyarázni, miért.

A szülészeten "nagyüzem" volt: épp 5 kismama vajúdott, rohangálás, kapkodás fogadott. Eltelt vagy egy óra, mire felvettek, megvizsgáltak, de csak csóválták fejüket, hogy ezek csak jóslófájások, hiszen "visszaestünk" 10-12 percesekre, a "mindenható" CTG pedig nem is jelzett kontrakciókat. Mindezt elmondták a doktornőmnek (fogadott orvos, de aznap még szabadságon volt) is, aki nem is igazán igyekezett be hozzám, hogy legalább megnézzen. Így telt el szinte az egész nap. Zsuzsi és a párom az "apaváróban" ültek, engem néha megvizsgáltak és jobbára fel-alá járkáltam a két helyiség között. Du. szundikáltam egy kicsit az egyik szülésznő tanácsára, este pedig felküldtek az osztályra, hogy legalább aludjak pár órát, mert addigra már nagyon kifáradtam és elkeseredtem a hozzáállástól, illetve, hogy nem hagytak nyugodtan befele fordulni, magamra és a babára figyelni. Az osztályon, érdekes módon ismét 4 perces kontrakciók jöttek, de a méhszáj nem mutatott tágulást. Aludni nem tudtam, de éjfélkor távozott a nyákdugó és végre elhitték, hogy szülni fogok. Visszakerültem a szülőszobára, ahol "előkészítettek". Elég kínos volt, mert a beöntés hatására szinte mozdulni sem tudtam a WC-ről, ugyanakkor jött az összehúzódás is és a legvégén még hánynom is kellett, szóval irtó rosszul éreztem magam. Pedig azt mondják, hogy a hányás ilyen esetben nagyon jó...

Ekkorra már bejött a doktornő is, és el kell ismernem, hogy ekkortól már minden tőle telhetőt megtett, hogy megkönnyítse és meggyorsítsa az eseményt - de erről majd később.

A legnagyobb segítség és támasz mégis Zsuzsi volt, aki a kontrakciók alatt a keresztcsontomat masszírozta, aztán ráültünk egy labdára, aztán labdástól mentünk a zuhany alá, aztán meleg vizes ruhát rakott a hasamra és lelkileg végig erősített és igyekezett elhitetni velem, hogy sikerülni fog. Ellentétben az egyébként nagyon kedves éjszakás szülésznővel, akin láttam ugyan, hogy együtt érez velem, de a megjegyzést, hogy "még így sem biztos, hogy sikerülni fog normál úton megszülni" mégis megtette. El is tört a mécses, sírtam vagy 5 percet emiatt.

Nem tudom hány órakor, a doktornő úgy határozott, hogy gyorsítani kell a dolgon, mert nem fogom bírni fizikailag, ezért aztán megrepesztette a burkot. Ez önmagában is elég fájdalmas volt, de az ezt követő összehúzódások még inkább. Csillagokat láttam, és egyáltalán nem tudtam pozitívan felfogni az eseményeket vagy örülni, tudván, hogy hamarosan meglesz az "eredmény" és kézbe foghatom a babát. Azon az éjszakán az összes szüléssel kapcsolatos elképzelésem, "elvem"(?) megdőlt. Elhatározásom ellenére kértem fájdalomcsillapítót, de csak annyit értem el vele, hogy két hullám között elaludtam (valahogy energiát kellett szereznem), a összehúzódások viszont továbbra is szörnyen erősek maradtak, sőt szinte már egybeértek. Hát, az ellenségemnek sem kívánom azokat a kínokat.

Béla csak hétfőre kapott szabadságot, kedden reggel 7 órakor elindult dolgozni, mert nem tudtuk, mikorra lesz meg a baba. (8 óra 3 perckor érkezett, sajnos nem az apukája karjaiba).

Egyszer csak jött a kakilási inger, gyorsan "feldobtak" a szülőágyra. A baba nagyon jött volna, de a méhszáj még mindig nem engedte, ezért a doktornő kézzel tágított rajta. Ez is nagyon fájt, utáltam az egész helyzetet és mindenkit körülöttem.

Először próbált irányítani a doktornő, hogy mikor nyomjak, de nagyon nem ment, így aztán rám hagyta a dolgot, mondván, hogy a kontrakció legerősebb pontján, csukott szemmel és szájjal stb. Erre a részre már alig emlékszem, mert annyira fáradt voltam és annyira fájt, hogy azt hiszem, sírtam egy ideje. Kapaszkodtam a térdemben, ők (a doktornő és a szülésznő) is fogták, azt hiszem. Közben persze megtörtént a gátmetszés, eddigre már mindenem sajgott. Állítólag a harmadik nyomásra kint volt a gyerek, hatalmas megkönnyebbülés volt. Felsírt, rám is tették azonnal, ahogy kértem, lepuszilgattam a vért a sűrű hajacskájáról és örültem, hogy túl vagyunk rajta, de még mindig iszonyúan nyomott valami. Eltelt pár másodperc, mire rájöttem, hogy a lepény. 5 percen belül az is kijött, aztán varrtak, ellenőrizték, hogy a múltkori heg nem sérült-e meg a méhen, lemosdattak stb. Aztán még pihentem ott legalább egy órát vagy többet, addig, míg felkerültem az osztályra. Egy rövid telefont bírtam elrendezni, a nővéremet hívtam, hogy adja tovább az érintetteknek a hírt, de senki ne hívjon, mert iszonyúan elfáradtam, csak holnap leszek beszámítható. Apának is csak egy sms-t bírtam küldeni, hogy megérkezett a kislányunk és, hogy este hívjon. Egyúttal kértem, hogy senki ne jöjjön be aznap hozzánk.

A folytatás már kicsit vidámabb, mert egy kiadós alvás után mindjárt másképp láttam a világot. Első nap még csak 3 óránként hozták Lillát, utána már mellettem maradt a kórteremben, pár nap múlva beindult a tejtermelés is, kezdtem bízni a jövőben.

Ma sem merném vállalni az itthoni szülést, de még ennyi idő után is kiráz a hideg, hogy mennyire nem ember/kismama- és gyerekcentrikusak a kórházak. Ma is mélységesen felháborít, hogy senki nem hitte el, hogy igazi kontrakcióim voltak és nem engedtek be a szülőszobára, hogy átadhassam magam a folyamatnak. Meggyőződésem, hogy ez esetben még hétfőn megszületett volna Lilla. Szintén felháborít, hogy a fogadott orvosom be sem jött megnézni, csak már miután a nyákdugó távozott. A helyzeten nem sokat javít, hogy utána viszont már erőn felül teljesített.

Vajon miért tartunk még mindig itt? Vajon miért hisz jobban a kórházi személyzet egy gépnek, mint a vajúdó asszonynak? Miért hiszik magukat a kórháziak mindenhatónak? Miért akarják irányítani azt a folyamatot, ami egyébként is halad a maga útján, "csak" megértő támogatásra volna szükség a háttérből. Ilyen és ezer hasonló kérdés kavarog bennem azóta is.

Végh Erzsébet

partnerek

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak.