Kicsi fecskefiókám

Megérte!


Szüléstörténetemmel azt szeretném bemutatni, hogy miért érte meg elutazni szülni Sopronból, a 200 km-re lévő budapesti István kórházba.
2006. február végén csupán egy hónapos várakozás után elmaradt a vérzésem. Mivel a pár napon belül elvégzett teszt terhességet mutatott, felkerestem a nőgyógyászomat, hogy megerősítést kapjak. Elvégezte a szükséges vizsgálatokat, s úgy találta, hogy valóban állapotos vagyok, 2 héten belül azonban visszarendelt egy másik vizsgálatra.

 

Bár még nagyon fiatal volt a várandósság, erre a vizsgálatra elvittem a páromat is, akit a doktor úr láthatóan nem nézett jó szemmel, s miközben az ultrahangos készülék képernyőjét bámultuk, egy szót sem szólt. Ha a végén nem kérdezünk rá, azt sem mutatta volna meg, hogy egyáltalán mit kell nézni. Nagy nehezen kinyögte, hogy látszólag minden rendben van, de azért másnap menjek be a kórházba, hogy egy nagyobb felbontású készülékkel is megvizsgálhasson. A kórházba egyedül mentem, amikor is a vizsgálat végén tárgyilagosan közölte velem, hogy úgy néz ki, mintha kezdene felszívódni a petezsák, de majd két hét múlva meglátjuk, pihenjek. Sírva mentem haza. Azt gondolom, bárkinek jólesett volna ebben a helyzetben pár biztató szó, részletes tanácsadás, hogy mivel segíthetem elő, hogy megmaradjon a babám, mit jelent konkrétan, hogy pihenjek, esetleg milyen vitaminokat szedjek stb.
Egy olyan orvostól, akinek a magánrendelésére 12 éve jártam a rendszeres nőgyógyászati vizsgálatokra, s fogamzásgátló tablettát iratni, azt gondolom, ez a minimum, ami elvárható lett volna. S bár a babám végül is megmaradt, az első időben sokáig voltam - mint utólag megtudtam - vetélés közeli állapotban, görcsölt a hasam, rázott a hideg stb. Ez idő alatt végig teljesen információhiányos állapotban éreztem magam, annak ellenére, hogy rendkívül sokat olvastam a témával kapcsolatban, a személyre szóló tanácsadás hiánya elbizonytalanított, folyamatos aggodalommal töltött el.

Időközben a sógornőm példája lebegett előttem, akinek fél évvel azelőtt az István kórház alternatív szülőszobájában, dúla segítségével, gyönyörű természetes szülés során sikerült világra hoznia kislányát. A 200 km-es távolság riasztó volt, ezért próbáltam informálódni, hogy Sopronban vagy a környéken hogyan tudnék az ideálishoz közeli módon szülni. Olyan orvost ugyan találtam volna, akinek jobb volt a hozzáállása, a kórházi rutin azonban igen távol állt az ideálistól. (A dúla segítségével való szülés, a szülési terv, az alternatív szülőszoba itt egyáltalán nem volt elérhető, de még a megyében és a szomszédos megyékben sem!) Amikor aztán az egyik terhesgondozás alkalmával a helyettes fiatal nőgyógyász úgy fogadott, hogy "marhára örülök", eldöntöttem, hogy akkor is az István kórházat célzom meg, ha útközben az autópályán kell megszülnöm.

Felkerestem a sógornőm által ajánlott orvost, Dr. Kosztin Árpádot, aki rendkívül jó benyomást tett rám, azonnal kialakult iránta a feltétlen bizalom. Ezt teszi, ha az orvos a betegét partnerként, s nem az alárendeltjeként, vagy túlságos távolságtartással kezeli. Számára természetes volt a szülési terv, a dúla jelenléte, a gátmetszés, beöntés, borotválás kerülése, az, hogy csak indokolt esetben végez császár-metszést, s minden olyan dolog, ami számomra ekkor már nagyon fontos volt. Ezután kb. a 32. héttől Budapestre jártam havonta, kéthetente ultrahangra, majd magzati szívhang vizsgálatra. Hozzáteszem: saját elhatározásomból, mert a doktor úr javasolta, hogy amit lehet, végeztessek el itthon, ne kelljen olyan sokat utaznom.

A budapesti orvoslátogatások alkalmával többször találkoztam leendő dúlámmál, Betlejné Szurdusz Erikával. A nem éppen szokványos szülésfelkészítő beszélgetések olyannyira hatékonyak voltak, hogy félelem nélkül, s - úgy éreztem, amennyire csak lehet - felkészülten várom a nagy napot.

Nem bántam meg a döntésemet. Október 22-én reggel arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz. Mivel úgy ítéltem meg - a dúlámmal konzultálva - hogy nagyon kis adagokban "szivárog", egészen másnap hajnali 4-ig vártam a kórházba menetellel. Közben azért 22-én este felutaztunk Pestre, így amikor "felgyorsultak" az események, már nem kellett messziről menni.

Azon kívül, hogy a 23-án hajnalban az ügyeletben lévő szülésznőtől hideget-meleget kaptam, hogy miért csak most mentem be (azt gondolom, neki semmilyen körülmények között nem dolga a kioktatás), a továbbiakban az István Kórházban csak jó élményeim voltak, az aznap ügyeletben lévő dr. Boros Judit nőgyógyásszal, a másik szülésznővel és természetesen Kosztin doktor úrral, majd később a csecsemős-nővérekkel és a gyermekorvosokkal is.

Mikor bementünk a kórházba, bár nem erős, de 5 perces fájásaim voltak, a továbbiakban aztán rendszertelenné vált minden. Szerencsére éppen szabad volt az alternatív szülőszoba, ahol franciaágy, sarokkád, gumilabda, bordásfal, szülőszék stb. segíti a vajúdó nőket. Miután bevonultunk a dúlámmal, a párommal, s az ő nővérével a szülőszobába, minden lehetséges eszközt sorban kipróbáltunk az összehúzódások erősítésére, majd a fájdalom könnyebb elviselésére. Kaptam homeopátiás golyócskákat, ittam málnalevél-teát, vajúdtam a sarokkádban (jó lenne megoldani, hogy folyjék bele melegvíz is), kaptam ballont a tágításra stb. Természetesen nem kellett egyáltalán feküdnöm, sétálhattam, ülhettem, ahogy épp kívántam, ehettem, ihattam.

Délután 4 óra körül érkezett meg választott orvosom, aki már előzőleg, telefonon konzultálva az ügyeletes orvossal, úgy ítélte meg, hogy oxitocin adására van szükség. Elértük vele, hogy a fájások kitolás-közeli erősségűvé váltak, tágulni azonban alig tágultam.

Ahogy érkeztek a fájások, többnyire a gumilabdán ültem, a dúlám masszírozta a keresztcsontomat, ez rendkívül hatékony volt. A legerősebb fájások érkezésekor használt módszer nélkül, úgy érzem, ki sem bírtam volna. Az egyik oldalról a dúlám, a másik oldalról a párom fogta a csipő-csontomat, s amikor jött egy-egy fájás, iszonyú erővel nyomták két oldalról, szinte szétnyomták a fájdalmat. Jó lenne, ha ezek a vajúdás-könnyítő lehetőségek minden kórházban a vajúdó nők rendelkezésére állnának!

Egészen este 6-ig próbálkoztunk, hogy természetes módon szülessen meg a bébi, azonban mivel ekkor már egyáltalán nem tágultam tovább, s a szívhangok is indokolttá tették, az orvosom császármetszést javasolt. S bár minden célom az volt, hogy természetes módon szüljek, tudtam, hogy a doktor úr csak indokolt esetben javasol műtétet, ezért hamar belenyugodtam.

Annak ellenére, hogy a jelenlévők szerint az igen erős, s egybeérő fájásokat nagyon jól tűrtem, ami ezután jött, azt nem kívánom senkinek. Máig sem értem, hogy vannak nők, akik önként kérik a császármetszést. A katéter felhelyezése, az érzéstelenítéshez szükséges tű bevezetése, a reszketés a műtét alatt és után, s főleg, hogy akkor már egy csöppet sem tudtam irányítani az eseményeket, szörnyű volt.

Október 23-án este hét órakor azonban - kis forradalmárként - megszületett a kisfiam, Vidor, 2,5 kg súllyal, 10/9-es apgarral. Sajnos a nyakára csavarodott köldökzsinórból olyan rövidke maradt, hogy semmiképp nem tudott volna természetes úton megszületni.

Miután kivitték a műtőből, rögtön odaadták a páromnak, aki a nővér segítségével - nem folyóvízben - megfürdette, azután hozták be hozzám. A remegéstől alig bírtam megfogni, s csak annyit tudtam kérdezni, hogy teljesen jól van? Aztán felvittek az osztályra, majd újra behozták, sikerült egy kicsit mellre tenni. Éjjel a nővér folyamatosan érdeklődött az állapotom felől, 6 óra elteltével kikísért zuhanyozni.

Már hajnalban újra nálam volt a babám, s az 5 napos kórházi tartózkodás alatt egy fél óra kivételével végig. Ahogy rám nézett, tátogó kis szájával, annyira édes volt, mindig a fecske-fiókák jutottak róla eszembe, akik várják anyjuktól az élelmet. Mellettem aludt az ágyban, s szinte egyfolytában szopizott, így aztán a lehető legrövidebb időn belül haza is mehettünk.

Horváth-Dori Lilla

partnerek

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak.