Érzékeink birodalma

Alíz megszületik

Hogy hol tarthat a vajúdás, továbbra sem jön át hozzám Apa mondataiból. Ül a homály az agyamon, és már meg sem próbálok küzdeni ellene. Inkább elbúcsúzom: "Jól van, beszélünk még" - és visszahanyatlom a párnáimra. Megilletődöm, hogy így beköltözött hozzám ez a dolog. Jól esik persze, de egy kicsit ijeszt is. Csak fekszem a sötétben és töröm a fejem. Semmire sem jutok. El kéne aludnom, majd reggel megtudom, hogyan alakultak az események.

 

Ehelyett azonban lassan visszatér a bódulat, amit az imént a telefon csengése rebbentett szét. Akár valami könnyű lebegés a víz felszínén, ám van benne valami feszítő is: testetlen, mégis gúzsba köt. A homlokom magasságában egy kendő szorítja állhatatosan a koponyámat, mint mikor följebb kúszik az ember vérnyomása.

Egyszerre csak feltűnik egy másik is belőlem: amőba módjára kettéosztódik az énem. Egyikük élvezi a mámort, a másik - a racionális én -, őrködik fölötte: pillanatról pillanatra regisztrálja, mi történik a mámorossal és körülötte. Értékel, alkalmasint utasít.

Hogy hol tarthat a vajúdás, továbbra sem jön át hozzám Apa mondataiból. Ül a homály az agyamon, és már meg sem próbálok küzdeni ellene. Inkább elbúcsúzom: "Jól van, beszélünk még" - és visszahanyatlom a párnáimra. Megilletődöm, hogy így beköltözött hozzám ez a dolog. Jól esik persze, de egy kicsit ijeszt is. Csak fekszem a sötétben és töröm a fejem. Semmire sem jutok. El kéne aludnom, majd reggel megtudom, hogyan alakultak az események.
Ehelyett azonban lassan visszatér a bódulat, amit az imént a telefon csengése rebbentett szét. Akár valami könnyű lebegés a víz felszínén, ám van benne valami feszítő is: testetlen, mégis gúzsba köt. A homlokom magasságában egy kendő szorítja állhatatosan a koponyámat, mint mikor följebb kúszik az ember vérnyomása.

Egyszerre csak feltűnik egy másik is belőlem: amőba módjára kettéosztódik az énem. Egyikük élvezi a mámort, a másik - a racionális én -, őrködik fölötte: pillanatról pillanatra regisztrálja, mi történik a mámorossal és körülötte. Értékel, alkalmasint utasít.


A derekam és medencém tájékán is különös érzetek látogatnak meg újra: tompa szorításféle. A csípőmre egy - két számmal kisebb - erényövet csatolnak fel erőnek erejével. Valami próbálja kitartóan összeláncolni a szeméremcsontomat a combommal, később, a keresztcsontom felé érzem ugyanezt.

Az idő megszűnik létezni. Talán már hajnalodik, vagy csak néhány perc telt el? Fogalmam sincs. Mámoros szelíden, kissé bizonytalanul ébred rá, hogy a szülők nem is tudják, mennyi van még hátra a megszületésig. "Kéne nekik szólni, hogy nem sok..."

Racionális közli: "Igen, küldj sms-t, hogy 'mindjárt eltűnik a méhszáj'."

Erre a Kétkedő - (Atyám! Egy harmadik?) - ellenkezni próbál: "Ugyan már, minek? Nem is biztos a dolog... Ne avatkozz bele!"

Racionális oldalba könyökli Kétkedőt, és ellentmondást nem tűrő ösztönzésére telefonomért nyúlok. Kicsit nehézkesen összehozom az sms-t, azután már magam is kíváncsian várom a fejleményeket. Az óra ekkor 00:50-et mutat.

Vackomra dőlök. A szelíd eufória képekkel egészül ki: "Az orvos keze... a délelőtti vizsgálat... - Mondd meg nekik, ha négykézláb szeretnéd! ... függőlegesen, függőlegesen! A félig ülő helyzet akadályozhat..."

Aztán egy különös kép ( különös, mert a valóságban ez egy vaskos komplikáció, mely komoly elakadást okozna): a baba kitárt karokkal igyekszik kifelé a szülőcsatornából - akárha azt kérdeznék tőle: "Ki jön az én házamba?"

Aztán szünet, legalábbis, ami a képeket illeti. Kicsit meg is lepődöm: - Na, mi lesz már? Hol a folytatás? - a rövidke nógatás úgy látszik használ, bár kicsit olyan, mintha kimaradtak volna dolgok: Baba anya mellén. Mohón szopik.

Egyéb semmi.

Lassan lecseng a kábulat. A furcsa kettős még marad, noha már nem határolódnak el olyan élesen. Kimerültnek érzem magam, de jóleső lankadtság ez. Ismerős. Honnan is? Aha megvan: egészen más helyzetben szoktam ilyet érezni. Ám az azt megelőző testi érzetek helyett ezúttal csupán lelki síkon áradt a gyönyör.

A kíváncsiság ismét erőt vesz rajtam. Hány óra lehet? Türelmetlenül matatok a takarók és párnák erdejében, telefonomat keresve. Végre sikerül megkaparintanom.

Ahogy kikapcsolom a billentyűzárat és megpillantom a számokat - 01:15 - megszólal kezemben a telefon. Apa az. "Megszületett." - mondja - "...és már szopik".

Mi mást mondhatnék: "Tudom, igen." "Minden olyan gyorsan történt" - hallom Apa örömtől ittas, remegő hangját. "Nálam is..." - felelem még mindig bódultan. - "Köszönöm, hogy hívtál. Jól van, most menj hozzájuk!"

Nem vagyok képes tovább telefonban maradni, különben is, ott a helye velük. Még a szokásos kérdések sem jönnek elő: "minden rendben van-e..., mekkora..., köldökzsinór...?"

Semmi.

Nem tudok betelni, ezzel a fejenkólintott állapottal. Mit keresek én ott, mit keresnek ők nálam - ennyire?

Bal oldalamon forgolódó párom, aki a mobil pityegésére kissé följebb ébredt - nem mondhatom, hogy fölébredt, mert kurta párbeszédünkre reggel egyáltalán nem emlékezett - érdeklődik a hírek felől. Tudósítom, hogy megszületett a baba. Kislány. "A mázlisták! Nekik másodikra összejött!" - szól olyan hangsúllyal, hogy gondolkodóba esem: "Lehet, hogy részéről a három fiú csak a reménység miatt maradhatott?" - s alszik is tovább.

Jobbomon Kamilla hánykolódik, egy ideje nagyon nyugtalanul. Fülébe súgom, hogy megszületett a baba. "Igen?" - kérdi mámorosan. "Kislány" - toldom meg. "De jó!" - rebegi, és megnyugodva szunnyad el.

Újra csend honol. Az átélt bűvölet hatása alatt nehezen akar álom jönni a szememre. Késő van...

"Aludni kéne már most,
mert lebontják a várost.." - hangzik a dalocska.

...de nem megy ám, teringette!

Lezajlott, túl vagyunk rajta. Mi van még? Értetlenül "állok" a dolog előtt.

És akkor egyszerre csak újra kezdődik. Na jól nézek ki! Most Mara kezd vajúdni és oda a testemnek is menni kell. Ebben az állapotban elég elképzelhetetlennek tartok bármi féle fizikai aktivitást...

Az egyre fokozódó erejű összehúzódások közepette, csakhamar megérkezik Racionális válasza: "De hiszen a lepény még hátra van." "Aha, hát persze!" - csap a homlokomra Mámoros. Mint valami kezdő, aki nem ismeri a szülés természetét, és nem tudja, hogy a baba előbújásával még nem ér véget a folyamat. Hiszen azt is meg kell szülni... - de hogy nekem is?

Ahogyan túl vagyunk a következő hullámon, újabb vita alakul ki közöttünk, ami eltart egy darabig. Ennek során ismét előkerül az sms-küldés kérdése a lepény megszületéséről, ám ezúttal hosszasabb ellenkezést kell Racionálisnak leküzdenie. Mámoros benne volna, bár szívesebben tenne a hűvös éjszakában egy sétát levezetésül, hátha az könnyebben álomhoz segítene. Addig, addig tart az egyezkedés, mígnem Racionális finoman asztalra csap, és az sms megy. Apa válaszol, hogy a lepény jó 30 perce megszületett. Kicsit elhúzódott a vita nálunk.

Még küldök nekik egy-egy jó éjt puszi sms-t, Aliznak kettőt, két piros orcájára, hogy egyensúlyban legyenek. Jólesően nyugtázom, hogy most már semmi sem állhat az álom útjába...

...Meztelen talpamat perzselő forróság gyötri. Az ég felé kígyózó füst szemem marja, milyen szívesen megdörzsölném, de csuklómat durva kenderrel hátra köttöték egy póznához...

Hálás vagyok, hogy mindjárt felébredhetek.

A másnapi utófájás-özönért, mikor anya szoptat, már kevésbé, de hát még így is sokkal jobban jártam, mint az álomban...

Előfordul olykor, hogy elemi erővel hangolódunk mások lényére, hogy távolságtól függetlenül, szinte menetrendszerinti pontossággal értesüljünk rezdüléseikről. Mintha - valóságos eszköz nélküli - élő inga lennénk, markáns testi tünetekben kifejezésre juttatva a távolban zajló eseményeket. De mi van akkor, ha mindez szüléssel kapcsolatban adatik meg? Ekkor a varázslat, a szülés vágyott, bódító mélységébe is magával sodorhat, kínok és fájdalmak nélkül.

Két szülés is esedékes volt akkoriban nálam: az egyiknél felkért dúla voltam, a másiknál, a munkám révén az Apához fűződő jó barátságból fakadóan voltam érdekelt - az Anyát rajta keresztül ismertem csak.

Apával sokat beszélgettünk, rendszeresen kérdezett a szülés körüli praktikákról, annak ellenére, hogy második babájukat várták, tehát volt már rutinjuk. Apa nagyon empatikus, talpra esett, bevált dúlája volt feleségének az első szüléskor is, aki emiatt teljesen elegendőnek érezte párja szülőszobai jelenlétét. Az első baba, mondhatni viharos gyorsasággal jött a világra, tehát sejthető volt, hogy Anya könnyen szülő típus, és várhatóan, ha a dolgok haladhatnak a maguk medrében, talán ezúttal sem lesz másképp. Azt is tudtuk azonban, hogy ugyanannak az anyának a szülései lehetnek gyökeresen különbözők, függően például attól is, hogy a segítő személyek miként vannak jelen. Nem lévén választott szülésznőjük, a korábbi orvost pedig kényszerből hagyták el, annak nyugdíjba vonulása miatt - az általa javasolt "váltótársról" pedig a szülők azon kívül, hogy kedves és szimpatikus, egyebet nem tudtak: tapasztaltságuk ellenére körül lengte a várakozást egy kevés meglepetéshangulat is.

Az események előtt talán tíz nappal történhetett, amikor egy este, különös sürgetés lepett meg, ami arra késztetett, hogy rendbe hozzam a dúlatáskámat... Magam is elcsodálkoztam, honnan ez a kényszer - mint, amikor vajúdni kezdő anyáknak készülődhetnékje támad -, hiszen én nem vajúdok. Eszembe jutott Mara, aki dúlájának kért, és aki már a harminchatodik hétben volt akkor, szép, érett babát hordozva. Ennek ellenére elég korainak gondoltam, hogy a baba útnak induljon. A molyolás jót tett, gondolataim lassan elkergették a tolakodó kényszert, a szintén jelenlévő kellemes, megmagyarázhatatlan feszültséget, és hagytak szépen ágyba bújni.

Másnap, a soron következő találkozónkon Mara lelkesen újságolta, hogy előző este majdnem hívott a kétperces, félórán át tartó kontrakciók miatt(!). Ám mire elszánta volna magát a telefonra, a kétperceskék ahogy jöttek, el is múltak. Jót derült, amikor meghallotta, hogy én ugyanebben az időben, milyen körítés mellet gyömöszöltem dúlatáskámba a hiányzó kellékeket.

Aztán elmúlt egy hét is - csaknem teljesen eseménytelenül. Leszámítva, hogy Apa párja időközben orvosuk által megállapított terminusához ért, ennek ellenére semmiféle méhtevékenységet nem érzett, és még a lassan a mindennaposság rémével fenyegető CTG sem mutatott semmit. A méhszáj ugyan egészen felhúzódott, de szorosan zárt volt. Mindez, és más klinikai jelek is arra késztették orvosát, hogy felülvizsgálva a kezdeti, 12. heti UH eredményeket, úgy döntsön: még papírforma szerint sincs itt az idő.

A napi több órás kórházi előszobázással járó rutin vizsgálatok felhői egyelőre elvonultak az égről, és újra viszonylagos nyugalom költözött hozzájuk.

További csendes várakozásunk napjai voltak ezek. Minden kis apró jelre kinyílva tártuk szélesre érzékeinket, noha tudtuk, hogy nála ezek nem annyira nyilvánvalók. Megbeszéltük Apával, ha történik valami szokatlan, küld egy sms-t - nem mintha mennem kéne -, hanem csak mert jólesne tudni már a kezdetektől, hogy mi van velük. Bíztattam őt, ne tántorítsa el ettől az sem, ha éjfélkor, vagy hajnalban kerülne errre sor. Biztosított, hogy időben megkapom az értesítést.

Azután, napok elteltével, egy késő este esőcseppek kezdték pettyezni az ablakot - öreg bábák megfigyelései szerint az eső szülést hoz magával. Derült égből tűnt fel újra a már ismert, kellemesen bizsergető feszültség, hogy nem találom a helyem, ami azután kibővült, egy eddig nem tapasztalt érzéssel: egészen rendes, ütemesen érkező méhösszehúzódások lettek úrrá rajtam, combba és keresztcsontba sugárzó tompa fájdalommal. Ha nem tudtam volna, hogy hol tartok a ciklusomban, joggal gondolhattam volna, hogy hamarosan menstruálni kezdek, de erről most szó sem volt... Világosan éreztem, sőt hangosan ki is mondtam - Valaki vajúdik. - De vajon melyikükét érzem ilyen erővel?

Lassan szabadultam percekig tartó fogságomból. Nem sokkal a vége után, annyira eltűnt, hogy el is feledkeztem róla teljesen. Átadta a helyét a szokásos esti ceremóniának: vacsora, fürdetés, imádság, mese, kis munka még a portálon... aztán álom, már nem is emlékszem miről.

Másnapi, szokásos telefonunk a reggeli vizsgálat után zajlott. Apa örömmel újságolta, hogy az előző esti, első(!) diszkrét, ám annál hatékonyabb kontrakciók (néhány percenként, és jöttek számosan) végre megtették a magukét: a CTG görbe rajzolata ugyan még egészen lapos volt, de az orvos belső vizsgálata egyujjnyi tágulatot talált. Ekkor mondtam ki először, amit éreztem: - Tudom. - Csodálkozó kérdésére előadtam esti műsorom részleteit. Magam előtt láttam, amint szája hitetlen mosolyra húzódik. Persze ez puszta feltételezés. Inkább talán csak nagyon meglepődött. Elköszönve egymástól, visszamerültünk szelíd várakozásunkba.

...és jött a dél és jött az este, és az esti ceremónia, aztán későn, féltizenegykor egyszerre csak megint beköszöntött: kontrakciók, izgalom, bizsergés. Azután egy gondolat: "Küldj sms-t és kérdezd meg Apát, minden rendben van-e?" - De a másik, odabent - bennem, nem tartotta jó ötletnek ilyen késői órán zaklatni őket, hát lefújta az akciót. Végül is elcsitult minden, én is. Felejtés, békesség, nyugalom...

Tihanyi Zsuzsanna

partnerek

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak.