Benjámin születése

Julának 

Segít, amikor Julára nézek, a tekintetében benne van: ez a te szülésed, nem a portásé. Ezzel megmozdul bennem egy erő, és érzem, úgy nézek a portásra, hogy azonnal elmegy és beletörődik abba, hogy ez egy eléggé furcsa társaság.

 

Minden teljesen természetes és egyszerű. Ez már a szüléshez tartozó dolog lenne? Az a nagy valami, ami olyan más, mint minden hétköznapi dolog? Igen, érzem, hogy ez már a nagy valami, de olyan egyszerű sodrása van, olyan dráma nélküli, csendes élmény. Meg is lepődöm kicsit, hogyhogy ilyen finoman simulnak bele ezek a kis hasogatások az egyszerű hétköznapba. A kedvesem délben fokhagymás cukkinit főz, borzasztó a szaga, valahogy nem tiszta, erőszakos, betolakodó, be kell csuknom az ajtót, ami elválaszt a konyhától.

Egyre erősödnek a méhösszehúzódások, egyre gyakrabban jönnek, van, amikor hastáncra van kedvem, van úgy, hogy az ő nyaka köré fonom a karom, és így táncolunk. Ahogy jön egy húzó érzés, egyszerre pattanunk fel a matracról, ahol pihenünk, és ez így megy hosszú órákon keresztül. Késő délután hirtelen váltás: semmi sem esik már jól, csak a csönd, a sötétség, amit akkor tapasztalok, amikor belefúrom a fejem a vállába... és... velem van, érzem, ott van nagyon. Jó ez az egész, én csak vagyok benne és visznek a méhösszehúzódások, valahova, ami ismeretlen, és amitől félek, és mégis olyan ünnepi, olyan nagyon várom.

A WC jó. Amint lecsillapodott egy ilyen belső égzengés (délelőtt nagyon mocorgott a kisbabám, akkor még nem voltam biztos abban, hogy ez már a készülődés, ez a méhösszehúzódás másfajta égzengés, mint amikor ő nagyon mocorog belül) ...szóval, a csillapodás után a WC-n esik jól ülni, becsukott ajtó mögött, elengedni valamit, bár alig jön belőlem valami, mégis olyan megkönnyebbülés ott lenni. Hamarosan már az egész vajúdás színtere a WC és a szoba lesz, ahova visszafutok, mert csak a párom karjaiban esik jól a fájás.

A doktornő este kilenc körül a hangomból ítélve azt mondja, be kéne menni a kórházba, de elfogadja, amikor érzi a hangomból, hogy még nem akarok menni. Jólesik a szabadság érzése, itt én tudom, hogy mi lesz, belső dolog, nem kell megfelelni. Persze nem tudom, hogy mi lesz a következő pillanatban és ez izgalmas, bevallom, élveztem is ezt a titokzatos utazást, valami visz és olyan, mint egy hullám a tengeren, ráfekszem. Amikor aztán egyszer csak jön egy érzés valahonnan, hogy most aztán induljunk, akkor indulunk is. Jó a hangulat a kocsiban, Gyöngyvér vezet, jó velük, barátok.

Éjszaka van, amikor a kórház elé gördülünk. Ahogy kiszállunk a kocsiból, látom, hogy a sötétben egy kis alak támasztja a kórház kerítését, ő is velünk van, értünk van most itt. Meghatottságot érzek, amikor meglátom Julát. Egy kicsit olyan érzésem van, ahogy ott állunk öten este a kórház előtt, ahogy várjuk a doktornőt, mint amikor kiskamaszok voltunk, és először mentünk buliba, olyan "bulira várva" hangulatú egy kicsit.

De én félek is, és fázom, remegek, és nagyon fáradt vagyok. Igazából fel sem tudom fogni, hogy mi történik itt. Tényleg itt vagyunk már, ilyen közel, hogy találkozzunk, kisbaba? Amikor a portás sürgetne, hogy menjünk fel, átjár egy jól ismert félelem, az, amitől féltem a kórházi szülésben, hogy egy idegen odajön, és valamit tesz vagy mond, és azzal kimozdít abból a jó kis szüléshangulatból.

Segít, amikor Julára nézek, a tekintetében benne van: ez a te szülésed, nem a portásé. Ezzel megmozdul bennem egy erő, és érzem, úgy nézek a portásra, hogy azonnal elmegy és beletörődik abba, hogy ez egy eléggé furcsa társaság. Megérkezik a szülésznő. Ő is egy kicsit győzköd, hogy menjünk fel, készüljünk elő, majd jön az orvos is. De ez így esik jól, akkor érzem magam biztonságban, ha csak a saját orvosom vizsgál meg. Jön is.

Felmegyünk, elbúcsúzunk a barátainktól, akik elhoztak bennünket kocsival a kórházba. Zsolt megölel, nagyon szép ez a pillanat, olyan, mint amikor hosszú útra kel valaki a népmesében.

Belépünk a szülőszobába és van egy fontos részlet, ami nekem nagyon jólesik. A párom és Jula nem veszik fel a zöld cipőzsákot, hanem úgy, ahogy vannak, júniusi poros mezítláb jönnek be. Senki sem jön oda, hogy azt mondja: ezt nem szabad, mert a szabály tiltja. Nyolc centire vagyok nyitva, mire beérünk a választott kedvenc szülőszobámba. Csend, éjszaka, sötétség. Kérem, hogy tegyük be a kazettát, gyújtsuk meg a mécseseket, de mire ezek a mécsesek meggyulladnak, már semmit sem fogok fel belőle. Semmit a világból körülöttem, csak azt, hogy itt vannak. Valaki masszíroz, nem esik jól az illata a muskotályzsályának, térdelek a pokrócunkon a szülőszoba sarkában és nagyon fáj.

És nincs visszaút, bizony annyira hasít minden, hogy ki akarok belőle jönni, de itt már csak előre van. Ez már egy kemény dolog, az erőm egyre kevesebb, érzem, hogy hozzám érnek, de jobb, ha nem ér hozzám senki. Érzem, hogy egy meleg kéz a derekamat érinti, meleg, lágy, jó. Nem tudom biztosra, azt hiszem ez a doktornő keze. Egyedül vagyok ezzel a kínnal, semmi magasztosat nem érzek, de olyan jó, hogy ott vannak a többiek.

Érzem, hogy a baba jönne, ahogy ott lenn vagyok, de előjön belőlem egy félelem, ami mindig bennem volt: hogyan fogok tolni, mi lesz velem, bezár a félelem. Félek a testemtől. Érzem, hogy Ő nem fél, hogyha engedném, jönne. De ahhoz még történnie kell dolgoknak. A doktornő a szemembe néz, és azt mondja: el kell tudnia engedni a félelmet a nyomástól. Ez idő.

Azt érzem, hogy semmi sem választ el a környezetemtől, mert igazán velem vannak. Jó így szülni, hogy minden oldalamon van valaki, olyan érzés, mintha körbeölelnének. Két nyomás közt megsimogatom az orvosnő karját, és ez erőt ad. Nem érzékelem már az időt, sokadik nyomás a szülőágyon ülve, ahol jobb, mert ott ellazulok, elalszom szinte a nyomások közt. Szinte nem is érzek nyomási kényszert, végig azt érzem, hogy ura vagyok a helyzetnek, és annyira velünk van ez a négy ember. Ahogy mondja a szülésznő, hogy látják a fejét, itt már érzem, hogy együtt vagyunk a babával. Aztán az utolsó előtti nyomásnál mintha elveszne a testem, az idő, a hely, minden, csak a nagy semmi, ájulás-féle üresség, ahonnan visszajövök. Hogy hol voltam, nem tudom, de ott, ahol valahogyan ismerős, és mégsem ez a világ. Érzem, ahogy a kedvesem együtt lélegzik velem, elveszik minden kapcsolatom az itt és mosttal, akkor, amikor kicsusszan Ő.

Egyszer csak a hasamon a pici test. Csend van. Nyöszörög. Nem érzem, amit a kismamák mindig leírnak, hogy mintha mindig ismertem volna, meg ilyesmi. Az érzés leírhatatlan. Valahogy a nagy melegség mellett, ami elönti a lelkem, valami olyasmit érzek, hogy itt most valami nagyon komolyan minden rendben van, és minden a helyén. A világ visszazökkent a helyére.

Nem tudom, mitől volt olyan gyönyörű az egész, de az volt. Béke volt. Amikor először a szemébe néztem, a béke jött a szeméből, hatalmas szelídség van benne mindig, mindenki mondja, hogy feltűnően nyugodt ez a baba... Úgy kezdődött az élete, ahogy minden ember élete kezdődhetne. Volt gátmetszés, amit nagyon nem akartam, volt szülőágy, amit szintén nagyon nem akartam, fura, de nem érdekelnek annyira, mint szülés előtt, mert olyannyira részletkérdés ahhoz képest, amit megéltem. Fantasztikus ajándék volt ez, valami nagy, mély együvé tartozás a párommal, a babával, a világgal, azokkal, akik ott voltak. Sokszor éreztem magam kirekesztettnek és megkülönböztetettnek az féletben, de ebben a helyzetben átéltem azt, hogy ezek az érzések illúziók voltak, hogy ez a szülés nagy részben azért lett olyan, amilyen lett, mert pontosan azok az emberek voltak ott, akik ott voltak.

Benjáminnal azóta is olyan az összhang, amilyent elképzelni sem tudtam volna. Csak hallásból ismerem azt a sok problémát, ami a szoptatás körül lenni tud, a tej se nem túl sok, se nem túl kevés, pontosan annyi van, amennyire Benjáminnak szüksége van. Gyönyörűen fejlődik, akkor szopik, amikor szeretne.

A szülésről meg annyit, hogy úgy érzem, egészen máshogy fogok legközelebb hozzáállni, ennél is nagyobb hittel, kevesebb félelemmel, mert most már bízom a testemben, megtanultam, hogy nem hagy cserben, csodálatosan működik. Erről szülés előtt nem voltam ezek szerint meggyőződve. Mást nem írok, ja még csak annyit, hogy jó Rád gondolni, meg a többiekre, sokszor juttok eszembe itt a vidéki babás hétköznapokban, és ...nagyon remélem még találkozunk ilyen helyzetben újra.

Apai szemmel
2007. január 24.

Már (még?) a vajúdás is szép volt. Hosszú (az ötpercesektől számítva is legalább 5 órás, de igazából már előző éjszaka sem aludtunk a fájásoktól) és fájdalmas, de az egészet barátaink - számunkra otthont jelentő - lakásában éltük meg. Együtt töltöttük minden vizsgálat, beavatkozás nélkül.

Ha jött a fájás, a párom belém kapaszkodott. A kettőnk kapcsolata is még mélyebb lett közben. Éreztem, átéreztem a párom fájdalmait, de közben, és az egész idő alatt éreztem, hogy nincs baj, minden rendben van, rendben lesz.

Emi többször beszélt telefonon az orvossal, sőt a - szintén választott - szülésznővel is. Ők biztatták, hogy most már ideje kórházba menni. Ennek ellenére még órákig a számunkra kellemes környezetben maradtunk, bíztam a párom intuíciójában, mint kiderült, helyesen. Csak akkor mentünk a kórházba, mikor már nagyon itt volt az ideje. A kórház bejáratánál megvártuk a dúlát, a szülésznőt és az orvost, velük mentünk fel a szülészetre, miután kedves barátainktól elbúcsúztunk. Ebben a kb. egy órában már három percenként jöttek a fájások, mégis így éreztük magunkat jól, biztonságban.

Ha jött a fájás, Emi belém kapaszkodott, a dúla és a barátaink velünk voltak, éreztük a szeretetet és a bizakodást egyszerre. Az osztályra a választott orvosnő vette fel Emit, finoman, a rá jellemző szeretettel, figyelemmel vizsgálta meg. A párom intuíciója kiváló volt: gyakorlatilag túl volt a táguláson, vajúdáson, valóban szülni mentünk be a kórházba. Mivel éjszaka volt, válogathattunk a szülőszobák közül. Az egyetlen, ajtóval is zárhatót választottuk. Nem csak a vajúdás befejezése, hanem a szülés is folyhatott volna a földön, a szoba sarkában. Végig biztonságban éreztem a páromat, annak ellenére, hogy a kitolási szak is hosszú és fájdalmas volt (ezt előre gyanítottuk, hiszen a baba viszonylag nagy volt, kifejezetten nagy fejjel). A kórházban is nehéz volt látnom, éreznem a fájdalmát, mégis erőt adott, hogy teljesen biztonságban éreztem, tudtam egész idő alatt, hogy sem neki, sem a babának semmi baja nem lesz. Ebben a biztonságérzésben komoly része volt a jelen levő három személynek: a dúlának, a szülésznőnek és az orvosnőnek, akik mind emberileg, mind szakmailag rendkívül sokat tettek a sikeres szülésért.

Párom kényelméért mindent megtettek, a gátmasszázstól a borogatásig. Sajnos a hosszú vajúdásba belefáradt párom kénytelen volt a szülőágyra feküdni, annak ellenére, hogy az orvos kifejezetten a négykézláb/guggolva testhelyzetet javasolta (ami a szüléshez jó, de az orvosnak roppant kényelmetlen!). A kitolás végén, amikor Emi ereje már kezdett végleg elfogyni, magam is igyekeztem segíteni: amikor tolni "kellett", mély levegőt vettem, és "toltam" vele együtt, hogy a ritmust átadjam. Hiszen láttam, hogy a baba feje megjelent, egyre több látszik belőle. Mindez nem segített volna annyit, ha a többiek biztatása, törődése nem lett volna. A három tapasztalt asszony jelenléte biztosan segített a páromnak, de engem is megnyugtatott.

Jellemző, hogy amikor elfolyt a magzatvíz, megjegyezték egymás között: milyen jó születésszag van! Ez a megjegyzés (is) az otthonosság, biztonság légkörét adta nekünk. Egész idő alatt - a kicsempézett, légkondicionált szülőszoba ellenére - nem éreztük magunkat kórházban, nem éreztük úgy, hogy egy orvos "felügyelete" alatt vagyunk. Nyilván az is közre játszott, hogy a szülészorvos nem avatkozott bele a folyamatba, mindent hagyott a maga útján, csak akkor szólt, cselekedett, ha arra okvetlenül szükség volt, gyakorlatilag kísérte, nem vezette a szülést. Emellett egész idő alatt olyan biztonságot nyújtott, ami a páromat és ezzel persze engem is meg tudott nyugtatni minden fájdalom és fáradtság ellenére.

Sosem fogom elfelejteni, hogy amikor a baba feje megjelent, és várható volt, hogy hamar megszületik, a szülésznő szólt, hogy a páromról gyorsan vegyem le a takarót, ha látom, hogy a baba kibújt, hogy a megszületett babát azonnal a hasára tehesse. Ilyen figyelmességre kórházban egyáltalán nem számítottam. Csodálatos volt látni, hogy a kis test valóban azonnal a mamája hasára került, véresen, úgy, hogy a magzatszurok közben ürült, és ezzel senki (a közben odahívott csecsemős nővér sem) törődött, nem akarták azonnal lemosni, fertőtleníteni stb.

Babánk pedig csak nézte az új világot, nem sírt, nem is hunyorgott (nem volt nagy fény, szinte félhomály). Később elvágták a köldökzsinórt (szerintem kicsit korán, de nem azonnal), ekkor felsírt, majd ahogy oxigénhez jutott, újra elcsendesedett, később szopott is. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a vizsgálathoz, letakarításhoz más is elvihetné a babát, mint én. Nagyon jó érzés volt, hogy mindenki számára az a természetes, hogy a papa fogja meg, persze ehhez, mint első gyermek apjának segítséget adtak. Csodálatos volt ezt a kis életet a kezemben tartani, és azt gondolom, úgy érzem, hogy alapvetően kihat a későbbi kapcsolatunkra, hogy megtehettem. Emellett természetesen alapvetően kihat a kapcsolatunkra az is, hogy apás szobába kerültünk - nagy szerencsével -, ahol továbbra is én tettem tisztába. Sok tekintetben, gyakorlatilag a szoptatáson kívül szinte teljes mértékben én gondoskodtam róla. Mivel a párom a fáradtságtól szülés után magáról is nehezen tudott gondoskodni, minden, amihez a babát meg kellett mozdítani, az én feladatom volt - mint egy csecsemős nővér mondta - az apuka azért van itt, hogy mindent megcsináljon, az anyuka egyetlen dolga a szoptatás. Fantasztikus, életem egyik legnagyobb élménye volt az a négy nap. Meggyőződésem, hogy sosem lenne olyan mély kapcsolatunk a gyermekemmel, ha ez a négy nap nem lett volna.

A szülésnél jelen levő három asszony mellett nagyon sok segítséget nyújtottak a szülészeti osztály dolgozói, de főleg a csecsemős nővérek nagy része. Egy-két sajnálatos kivételtől eltekintve általában nagyon türelmesek és segítőkészek voltak, mind velünk, mind a babával. Nagyon jó volt, hogy az első este még azt is megkérdezték, hogy a születés után rászáradt vért lemoshatják-e (azaz a fejét víz alá tarthatják-e). A válasz természetesen igen volt, de a figyelmesség jól esett. Igen sokat segítettek a szoptatással kapcsolatos problémákban, ami mindkettőnket megnyugtatott, a szülés közben érzett biztonság tovább tartott.

Az apás szobával kapcsolatban csak egy negatív érzésünk volt (mindkettőnknek): hogy nincs elég. Valóban igen nagy szerencsével kaptuk meg: éppen üres volt. Ottlétünk idején igen sok "irigy" pillantással találkoztunk, bizony sokan szerettek volna abba a szobába kerülni. Amikor a babát az esti fürdetésre vittem, magam is láttam egy fiatal párt, ahol a kismama zokogva vált el a párjától este. Sokkal több ilyen szobára lenne szükség, biztos, hogy sokan vállalnák azt az összeget, amit fizetni kell, hiszen a legolcsóbb hazai nyaralás ára messze több, márpedig nem minden évben születik kisgyermek egy családban, főleg első!

Egy újdonsült, boldog apa

partnerek